Ma is kelletlenül ébredtem. Már nem először álmodom azt, hogy nagyanyám a tiltás ellenére iszik. Ezúttal egy családi összejövetelen voltunk, és valaki megkínálta pálinkával - holott az illető tudja, hogy egy kortyot sem szabadna innia. Nagyanyám meg örömmel elfogadta. Én megdöbbenve emlékeztettem rá, hogy nem ihat, de ő csak megrántotta a vállát, hogy ugyan egy feles nem fog megártani neki. Ekkor már ordítottam vele, hogy mégis mit gondol, jó ez így? De őt nem érdekelte.

Pár hete is hasonló álmom volt. Akkor egy éttermben ültem vele, és ő a pincértől rendelt egy pohár sört. Én csak auztán eszméltem fel, miután már letették elé az italt. Veszekedtem vele, hogy ezt nem szabad.

Nemrég volt egy másik nyomasztó álmom. Nagyanyám rosszul lett, és a szomszédjai hívtak fel engem, hogy menjek gyorsan. Nem derült ki, hogy ivott-e, de a földön feküdt magatehetetlenül. Iszonyatos volt az ébredés utáni pár pillanat. Aztán még aznap délelőtt ahogy sürögök-forogok a konyhában, megszólal a telefon. Felveszem, és csak zihálás hallatszik, mint, aki meg akarna szólalni, de nem tud. Levert a víz. Hallózom többször is, kérdezem, hogy nagyi te vagy az? Mire nagy nehezen egy síri férfi hang beleszól, hogy "elnézést, én XY vagyok, és azt hiszem félretárcsáztam....". Én meg majd' szívinfarktust kaptam.

Ugyan nagyanyám már több, mint egy hónapja tiszta, én rettenetesen aggódom - főként ugye az álmaimban. Nem tudom, nem merem elengedni magamat, és végre megnyugodni. Pedig úgy tűnik, most komolyan megemberelte magát, és ki akar lábalni az alkoholbetegségéből. Szeretném őt megdicsérni, csak... félek is, meg nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá.

Évek óta vetődik fel bennem minduntalan a kérdés, hogy ki lehet-e gyógyulni az akoholizmusból. A válaszom legelőször az volt, hogy "persze, csak segítség, bizalom és szeretet kell hozzá". És majd én... majd én segítek neki. Aztán hiába a sok csendes beszégetés, és a még több hangos kiabálás, a rengeteg orvos, pszichiáter, rehabilitáció. Arra jutottam tehetetlenségemben, hogy az alkoholbetegség gyógyíthatatlan. Hiszen jómagam is alig hallottam olyanról, aki meggyógyult volna. Részlegesen talán kilábal az alkoholista a szeszmámorból, de nagyon könnyen vissza is esik. Egy dolog, hogy én, a barát, a rokon, a segítő akarom a gyógyulását, de ha ő maga nem, akkor én szart sem érek.

Aztán eljött az a nap, amikor egy olyan orvos tűnt fel a láthatáron, aki bár nem alkoholbeteg specialista, mégis mintha csodát tett volna. Fogalmam sincsen hogyan csinálta. Mit mondhatott neki a beszélgetések alkalmával, milyen gyógyszereket adhatott, de tény, hogy nagyanyám ezt az orvost - talán nem túlzás azt mondani, hogy AZ Orvost - jelenleg isteni szintre emelte. Felnéz rá, valósággal csüng rajta, és minden egyes mondatát szinte szó szerint idézi. És ami a legfontosabb, hisz neki, bízik benne, és batartja az igéretét, amit neki tett.

Persze itt vagyok én is. Aki megprobálok bizalommal fordulni nagyanyám felé. És szeretni. Mert az valóban segít. Sok mindent kell ugyan feladni, ahhoz, hogy valakit igazán szeressünk. Az önzőségből különösen sokat. Igyekszem felnőni.

Nagyanyám volt a mindenem egészen 10 éves koromig. Egyszem unokájaként mindig kényeztetésben volt részem, ha náluk voltam. Kakaó és reggeli az ágyba, korlátlan tévézési lehetőség, esti mese.

Hétéves koromig (!) szoptam az ujjamat elalvás előtt, csak így tudtam elaludni. Természetesen a szüleim hosszú időn keresztül próbáltak róla leszoktatni. Amikor iskolás lettem, azzal érveltek, hogy egy komoly iskolás nem szophatja az ujját. Engem ez nem érdekelt. Pláne, hogy nagyanyámnál ez nem okozott gondot. Ő megengedte, hogy így aludjak el. Amúgy is mindent megengedett. Így utólag, mintha direkt szembe ment volna szüleimmel. Ma már úgy érzem, ez is a közte és anyám közötti rivalizálásnak tudható be.

Sokszor töltöttem hétvégéket nagyszüleimnél. Vagy egy-egy éjszakát, amikor szüleim színházba, moziba mentek, barátokkal találkoztak. Ilyenkor az esti ceremónia mindig ugyanaz volt. Jóéjt puszit adtam nagyapámnak. Majd nagyanyám még esti mesét mondott nekem, és úgy aludtam el, hogy simogattam a fejemet.

A kedvenc mesém a Piroska és a farkas volt. Otthon is mindig ezt kértem, és a nagyanyámnál is. Viszont mindig ki kellett, hogy hagyják azt a részt, amikor a Farkas megeszi a nagymamát és Piroskát. Ettől rettenetesen féltem. Ma már a különböző pszichológiai magyarázatoknak köszönhetően, tudom, hogy miért. De ez már egy másik blog témája lenne :-)

Nemrég olvastam Bettelheim, neves pszichanalitikus értekezését erről a meséről. Ő azt mondja, hogy itt egyfajta átváltozás történik. Piroska a kedves nagymamájához igyekszik, akit szeret, azonban érzékeli, hogy megváltozott (nagyobb lett a szeme, szája, füle). És hopp, Farkasként felfalja őt. Nos, a kisgyereket is hasonló meglepetés éri, amikor a szülője, nagyszülője hasonló "átváltozáson" megy át. A szeretett anyuka hirtelen gonosz hárpiává válik, mert rászól a gyerekre. Ilyenkor a csemetének sokkal könyebb azt hinni, hogy egész egyszerűen valami csodafolytán kicserélődött az anyja. Mintha ufók rabolták volna el, és tettek a helyére egy pontos hasonmást. És amint lenyugszik a hárpia, visszatér a jól ismert, szeretett anya.

Tisztában vagyok vele, hogy meglehetősen durva megközelítése ez a Piroska és farkasnak. De tény, hogy mostanában jómagam is sokszor véltem úgy, mintha nagyanyámból kettő lenne. Az az ember, aki részegen fetreng a földön egész egyszerűen nem lehet ugyanaz, mint, aki engem kiskoromban simogatva altatott el, és akinek én voltam a szeme fénye.

Meglehetősen nehéz ezt felfogni, megélni és feldolgozni. Ám úgy érzem, attól a pillanattól kezdve tudok már a nagyanyámnak lélekben is támogatást nyújtani, amikor rájöttem, hogy egész egyszerűen szét kell választanom a két énjét. Sokáig összemostam. És pontosan ezért nem tudtam egyről a kettőre jutni vele kapcsolatban. Szét kell választani, elhinni, hogy a rossz énje nem azonos a jóval. Majd a jót kell megerősíteni, hogy a rossz eltűnjön.

A minap a Moszkván a következő jelenetnek voltam szemtanúja.

Valami Grínpíszes megmozdulás lehetett nem rég, mert a téren egy hatalmas krétarajz volt felfestve az aszfaltra. Ezen dülöngélt egy részeg férfi. Mint, aki hintázik, úgy illeget ide-oda. Meg-megbotlott, elesett, felkelt, mintha gumiból lenne. Hirtelen egy huszonéves srác jó erősen megfogta a grabancát, megrázta őt, és elkezdett vele ordibálni, hogy mocskos alkoholista. Kirángatta a felrajzolt kép közepéről, miközben rendületlenül szidta. Odalépett egy másik férfi hozzájuk, és a lekorholta a fiatal fiút, hogy mégis mit képzel magáról. A srác meg csak üvöltött: "Ez egy részeg disznó! Én az ilyenek helyett is fizetem az adót! Felháborító". Majd elementáris erővel megtaszajtotta az ittas hapsit. Aztán majdnem neki ment az amazt védő férfinek is: "Tudja maga mi az alkoholizmus? Mert én tudom. A nagyapám is az volt, az apám is!"

A srác rettenetesen agresszív volt. Érezni lehetett a benne lévő elkeseredett dühöt. A szeme izott, mint egy vadállaté. És bár nem vagyok erőszak-párti, de megértettem ezt a fiút. Az ő érzései az enyémek is voltak. Csak őt sokkal jobban tönkretette az alkohol. És nem azért mert ő ivott... Ő mindennap a szívében hordja az elfojtott dühét, amit a felmenői okoztak neki. És egyáltalán nem biztos, hogy a megfelelő módon vezeti le.

Szóval egyrészt ott van az a valóban felháborító tény, hogy a magyar lakosság aktív tagjai egymillió alkoholistát tartanak el (nyugdíj, munkanélküli segély, TB stb.). Másrészt ott van az a megannyi ember, aki a szülei alkoholizmusa miatt lett "nyomorék" - kisebb vagy nagyobb mértékben. Rajtuk ki segít?

Egymillió ember. Vagyis a népesség 10%-a. És ez csak a nyilvántartottak száma. Szubjektív becslésem szerint ennél jóval több alkoholista van Magyarországon. Lassan már meg sem lepődöm, ha kiderül egy ismerősről, hogy a családjában van alkoholbeteg. Sőt, lassan már nem is ismerek olyan családot, ahol ne lenne...

Sokszor hangzik el, hogy népbetegség. Az a baj, hogy mindig csak elhangzik. De mintha mind a rokonok, mind az orvosok keze meg lenne kötve. Az alkoholistának jogában áll inni. És tönkretenni a családját. Semmilyen kényszer nem alkalmazható vele szemben, mert beszámíthatónak minősül.

Nem teljesen értem ezt a rendszert. Mitől beszámítható az évek óta keményen alkoholizáló ember? Aki ugyan a saját hányásában fetreng nap mint nap, de képes azt mondani, hogy márpedig ő nem megy sehova, és valóban nem is vihetik el.

Aki ismer közelről alkoholistát, tudja, szép szóval aligha meggyőzhető. És pontosan a saját érdeke lenne, hogy kezeljék... no meg a családjáé. Persze, tény és való, hogy nincsen igazán alkalmas gyógykezelés. Elvonó ugyan van, meg rehabilitáció is. De azt hiszem, a tapasztalatok azt mutatják, hogy hiába csinál végig egy beteg egy ilyen - akár több hónapos - kúrát, egy idő után visszaesik. Tuti gyógyszer meg nem létezik.

A támogatás és a szeretet meg egyre csak csökken a barátok és a család részéről. Igen, a szeretet véges.

A huszas éveim elején járok. Nagymamám 10 éve alkoholista. Én csak két éve tudom. Szüleim és nagyapám gondosan takargatták előlem a valóságot. Aztán nagyapám halálos beteg lett, és 8 hónapra rá elment közülünk. Én az ő kórházba kerülése óta küzdök nagyanyámmal és a betegségével.

Rengeteg veszekedésen és esküdözésen vagyunk már túl. Több hónapos gyógykezelésre is elvittük nagyanyámat. Három hónapot töltött el egy rehabilitációs intézményben. Még aznap este el kezdett inni, ahogy kijött.

Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, megfojtom. Mert mindenkinek jobb lesz így. Szörnyű felismerés ez. Hogy az ember indulatból...

Most tartunk az utolsó utáni esélynél. De legalább már tudunk beszélni a problémáiról akkor is, amikor józan.

Folyt. köv.